Balástyaiak az El Caminón

Az El Camino egy középkori keresztény zarándokút, amely Spanyolország Galícia tartományának fővárosába, Santiago de Compostelába vezet, ahol a székesegyházban van eltemetve Szent Jakab apostol, ezért Szent Jakab-útnak is nevezik. A zarándokút jelvénye a fésűkagyló, ami a négyféle út mentén mutatja az irányt a Szent Jakab templomhoz. Különböző időpontokban három balástyai is vállalkozott a Camino-ra.

 

Gömöri Gabriella

“2009. június közepétől, az egyetemi nyári szünetben voltam az El Caminón. Barcelonáig mentem repülővel, és Madridból jöttem vissza. Mindenki 30 napra saccolja, hogy annyi kell erre a 900 kilométerre. Én hagytam magamnak 33-at, hogy egy kis városnézés beleférjen. A hagyományos Camino de Frances útvonalat választottam. A francia határtól lefelé Pamplonát, Leont, Burgost érinti. Néztem egy dokumentumfilmet a Caminóról, és akkoriban tanultam spanyolul. Aztán úgy döntöttem, szeretek sétálni, megnézem Spanyolországot, és akkor elmegyek a Caminóra. Nagyon örültem, hogy egyedül indultam útnak, mert így többet beszélgettem más zarándokokkal. A nyelvi problémákat át lehetett ugrani, szótárral, mutogatással megértettük egymást. Az útvonal és a szállások jól kiépültek, főleg ezen a szakaszon, és csak a Camino zarándokait fogadják. A zarándokok útlevelét ezeken az állomáshelyeken lepecsételik. Átlagosan 20-25 kilométert gyalogoltam naponta, és inkább délelőtt ötórányit, mert nyáron délre 40 Celsius fokra is felmegy a hőmérséklet. Az akaraterő, a kitartás fontos üzenet volt számomra ezen az úton. Például Leon után volt egy szakasz, ahol 10 kilométerenként van egy fa, és ez 200 kilométeres táv volt, melegben gyalogolni nagyon rossz, hosszú. Vízhólyagos lett a lábam. Leültem, kiszúrtam a vízhólyagot, sírtam, kipihentem magam, és továbbindultam. Mert nem jön értem senki, bár aki elment mellettem, mindenki megállt, megkérdezte jól vagyok, van-e vizem, ragtapaszom. Mondtam, van mindenem. Biztattak, álljak fel és menni kell. Kisírtam magam, felálltam és mentem tovább. Anyát innen hiába hívom fel háromezer kilométerről, nem fog értem jönni. Bármi van, tovább kell menni, mert magamnak vagyok. Önmagamért csinálom, én akartam eljönni. Mindig van a végén valami jó. Igen, nehéz, az élet is nehéz és akkor is csak előrefelé megyünk. Egyébként nagyon élveztem az utat. Lassan tíz éve lesz, hogy végigjártam. Nagy élmény és életlecke volt nekem. Ez az út egyébként minden korosztálynak szól.”

 

Kardos Ádám

“2018. június 26-tól július 24-ig jártam végig a Szent Jakab-utat. Az El Caminoról, vagyis az útról beszélni nem egyszerű, átélni kell. Az egy hónapi, hátizsákos gyalogolás átértékeli a kényelmi dolgokat, hiszen azon kívül, hogy mit eszek és hol alszok, más nem igazán fontos. Én a francia utat választottam, amely a franciaországi Saint Jean Pied de Port-ból indul és a spanyolországi Santiago de Compostela-ban fejeződik be, ez a térképen 800 kilométer. Mindenképp látni akartam az óceánt, így még 90 kilométert tettem meg Finisterráig, majd 30 kilométert végig a tengerparton Múxiáig. Az utat egyfajta kihívásnak tartottam. Olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy adott volt életem során egy támogató család, akik nemcsak anyagilag, hanem mindenben tudtak támogatni. Ezek után felmerülhet a kérdés, hogy van-e egy ilyen fiúnak bármilyen problémája is? Mindenkinek vannak problémái, és az esetek többségében mindenkinek a sajátja a legfontosabb. Nem akartam, hogy az út megoldja a problémáimat, én annak is örültem volna, ha kicsit tudok ezekkel foglalkozni, semmilyen külső behatás nélkül. Egyedül indultam, és egyedül is akartam teljesíteni. Mivel az egész út során volt egy elég kemény időbeli korlátozásom, vissza kellett érni a diplomaosztómra, jól be kellett osztani az időmet. A pellegrinok, vagyis a zarándokok általában angolul beszéltek, így nagyon könnyű volt magam velük megértetni, az albergue-ken, ami a szálláshelyet jelent, spanyolul tudtam beszélni a szállásadóval. Nap, mint nap eszembe jutnak az emberek, akikkel találkoztam az út során. Rengetegféle emberrel ismerkedtem meg különböző nációból: svéd, horvát, olasz, francia, magyar, belga, angol, német, amerikai, kanadai, ausztrál, svájci, és számomra a legérdekesebb élmény a zarándokok nyíltsága volt. Nem volt tabu, nem volt bevezető, mindenki elmesélte, hogy miért van itt, és szívesen kérdeztek is. Talán olyanokat, amelyeket a barátaim vagy magam sosem mertem vagy akartam saját magamtól megkérdezni. Az út üzenete számomra az volt, hogy lehet és kell is előre gondolkodni az életben, de tudni kell a távolságokat a dolgok között, és ha tudjuk, akkor azokat a távolságokat le kell osztani és lépésenként haladni rajtuk. Ezen kívül az, hogy ne fussak saját magam elől, hanem álljak ki, és nézzek szembe önmagammal.”

 

Zelei György

“Elsősorban vallási okból indultam útnak 2018. augusztus végén, de az is közrejátszott, hogy 59 évesen kipróbáljam magam. Úgy voltam vele, két éve egyedül élek, hátha kapok valami útmutatást az életem következő szakaszára. 39 napig voltam oda. Nem bántam meg. Az is hozzásegített a döntésemhez, hogy gyakran járok a szegedi Dómba szentmisére, és tavaly októberben este, a szentmise után szerveztek egy zarándokutat a Dómtól a deszki templomba, ami 9 kilométer volt. Azután az indulásom előtt másfél hónappal a Mária rádió szervezett egy utat Balatonalmádi és Sümeg között, ami négy napos, 100 kilométeres zarándoklat volt, és részt vettem azzal az ismerősömmel, aki a Caminót említette. Itt naponta 25 kilométert gyalogoltunk, így megtudtam, milyen ennyit gyalogolni egy nap 10 kilós hátizsákkal. A jobb térdem bedagadt az út végére, de mivel eldöntöttem, elmegyek a Caminóra, pusztán annyit tettem, hogy 7 kilós csomagot vittem csak. Egész úton semmi baja nem volt a lábamnak. Amikor Budapestre, a repülőtérre elvittek, akkor elbizonytalanodtam, ami elmúlt, amikor felszálltam a Barcelonába tartó járatra. A megérkezés után a mobiltelefon navigációja sokat segített, hogy merre menjek, hányas busz megy a vasútállomáshoz. 25-30 kilométert gyalogoltam naponta. Egyszer volt 37 kilométer is, de azért, mert nem kaptam szállást és akkor a következő szálláshelyig mentem. Reggel 6 órakor indultam általában, és akkor ott még sötét van, még fél nyolckor is, mert később kel fel a nap. Fejlámpával erdőben is mentem, ha arra vezetett az út. Ennek varázsa van. Általában ebéd után 1 vagy 2 órakor érkeztem a következő helyre, ahol a szállást elfoglaltam, ettem, kimostam a ruhámat, lepihentem. Az úton azt tapasztaltam meg, hogy nem kell aggódni semmin sem. Egy kicsit bátornak kell lenni, akkor minden megadatik. Olyan vagyok egyébként, hogy mindent szeretek megtervezni, tudni akarom, hogy holnap mi történik, hogy lesz. Ahogy haladtam az úton változott minden körülmény, a helyszínek, minden más volt. Valószínű azt kell megtanulnom, hogy ne aggódjak semmin sem, hanem minden megoldódik a maga idejében. A térdfájásom elmúlt, a vonaton elaludtam, de pont ott ébredtem fel, ahol le kellett szállni. Szoktam imádkozni, és a gyaloglás közben is legtöbbször imádkoztam. Arra a következtetésre jutottam, ami Isten akaratában van, azt megkapjuk, ami az utunk, ahhoz az Isten hozzásegít. Nem éreztem azt, hogy ez nagy valami, hogy felszállok a repülőre, vagy a vonatra azután gyalogolok, nyelvtudás nélkül elindulok ilyen hosszú útra. Jakkától Santiago de Composteláig 837 kilométer, és még onnan az óceán partjáig, Múxiáig mentem le, ami további 120 kilométer. 2018. augusztus 28-án indultam Jakkából és szeptember 29-én értem Santiago de Compostelába. Ajánlom mindenkinek, próbálja ki, akinek van rá lehetősége.”